A szupervízió párbeszédre épít.
Ez a dialógus több rétegű. Beszédben áll a szupervizált elsősorban önmagával, majd a szupervízorral és csoportban a többiekkel is. Veress Károly erdélyi filozófusunk szavai következnek.
„…….. a párbeszéd olyan beszédhelyzet, amely egy alapvető személyközi viszonyt, az Én–Te viszonyt hordozza és építi fel magában.
A résztvevők, akkor, amikor az igazság felé fordulnak, szükségképpen egymás felé is fordulnak, s az Én és a Másik kölcsönös, egymást építő játékában épül fel az igazság.
A partnerszerep tudatos felvállalása azt feltételezi, hogy a párbeszédben részt vevő egyén önmagával egyenértékűnek és egyenlő esélyekkel rendelkezőnek tekintse partnerét, s a felek kölcsönösen biztosítsák egymás számára az elismerést. Ily módon válik lehetségessé a különbözők találkozása, az egyenlőtlenek esélyegyenlősége, az, hogy a beszédszituáción kívül eltérő létkörülményekkel rendelkező partnerek egyenlő esélyekkel vegyenek részt az igazság feltárásában.
A megértés tehát saját tapasztalataim megnyitását, játékba hozását jelenti a „dolog” irányába, a másik ember irányába, akivel a dialógusban közös erőfeszítést végzünk az igazság feltárására …
A beszélgetés a nyitottság létállapota. Nyitottnak lenni annyi, mint megnyílni a kérdezésben, és befogadóvá lenni a hallgatásban. Kérdezni annyi, mint feltárni és nyitottá tenni. De igazán az nyitott, aki hagy magának mondani valamit.
A nyitottság állapota voltaképpen a megszólítottság állapota. A megértés azzal kezdődik, hogy valami megszólít bennünket. A kérdés feltöri, megnyitja a dolgot…. Aki kérdezni tud, az fenn tudja tartani a kérdezést, tehát a még nyitottak felé való irányulást. A kérdezés művészete a továbbkérdezés művészete, a gondolkodás művészete.
A kérdezés tartja fenn a beszélgetés folytonosságát.Nyitottnak lenni azt is jelenti: megnyílni a másik irányába, és meghallani, befogadni azt, amit mond nekünk. A hallgatás egyúttal mindig a másikhoz való odahallgatás. Úgy, ahogy a kérdésben már benne van a másik felől jövő megszólítás, a hallgatásban már benne van a másikhoz való odafordulás, a másik felé irányuló megszólítás. „
Veress Károly: A dialógus mint létforma